Grisztel Eliza

Interjú Dr. Szalai Istvánnal

Dr. Szalai István 1986. szeptemberétől 1992. júniusáig az Országos Ideg- és Elmegyógyászati Intézet (később Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet [OPNI]), vagy más néven a „Lipót” dolgozója volt. A jelenleg a 8. kerületi pszichiátriai gondozóban dolgozó pszichiáterrel a Kádár-korszak végére és a rendszerváltás időszakára jellemző pszichiátriai intézményi helyzetről beszélgettünk.

Fotó: Szilágyi Gergő, 2021 @gergoszilagyi_

Grisztel Eliza: Mik voltak a Lipótra kerülésének körülményei, milyen feladatokat látott el az intézetben?

Dr. Szalai István: Engem még Prof. Tariska István vett fel, ő nemzetközileg elismert agykutató volt, csendes, nagyon etikus tudósember, aki nem sokkal később, még abban az évben nyugdíjba vonult. Mivel az OIEI-ben addigra megszűnt az alkohológiai betegek felvétele, és ezt a feladatot a Pomázi Munkaterápiás Intézet vállalta át, így minden évben tőlünk küldtek két fiatal orvost Pomázra, így én rögtön az első évem elején odakerültem. Mire visszatértem, már Veér András volt az igazgató. Ő volt, aki úttörő szerepet vállalt a korszerű elmetörvény kidolgozásában, és a Magyar Orvosi Kamara megalapításában. A Lipót nagyon jó műhely volt. Bár pályakezdő segédorvosként a „táplálkozási lánc” legalján voltam, jó volt ebben a műhelyben lenni, kortársaimmal együtt mindent megcsináltunk, amit ránk bíztak: betegeket vettünk fel, gyógyszerelést instruáltunk és írtuk a kórlapokat, dekurzusokat, zárójelentéseket rogyásig, mindemellett folyvást tanultunk.

GE: Mi jellemezte az orvosok és a betegek kapcsolatát?

SZI: A felvett betegek skizofrének, depressziósak, illetve neurotikusak, vagy személyiségzavarosak voltak – az országos intézet jellegéből, céljából adódóan az egész ország területéről átvette a „rázós” nehezen diagnosztizálható vagy kezelhető betegeket –, de sok volt a demenciával küzdő páciens is. A demens betegeket akkortájt lényegében csak megőriztük: nem engedhettük haza őket, hiszen nem tudták volna ellátni magukat, az idősotthonba való elhelyezésre pedig éveket kellett várni a családjuknak. A pszichiátriai betegekkel nem mindig könnyű jóban/kedvesnek/megértőnek lenni, de igyekeztünk.

GE: Milyen kezeléseket alkalmaztak a Sárga házban az ott töltött évei alatt?

SZI: A pszichiátriai zavarok – a régebbi, nem „politikailag korrekt” elnevezés szerint „elmebetegek” – kezelésében nagy áttörést hozott az ’50-es években az antipszichotikus gyógyszerek megjelenése. Amikor elkezdtem dolgozni, még leginkább az első generációs antipszichotikumok voltak elérhetők, a paletta nem volt túl széles. Néhány főorvos azonban kapcsolatai révén külföldről is be tudott szerezni gyógyszereket, így láttam olyan orvosságokat is, amit Magyarországon nem forgalmaztak. Később, a rendszerváltás után nálunk is megjelentek a korszerűbb, kevesebb vagy kedvezőbb mellékhatású második generációs antipszichotikumok. A gyógyszeres kezelésre alapvetően szükség van, hiszen egy skizofréniával vagy súlyos depresszióval küzdő beteggel másként nemigen lehet „szót érteni”, a beteg életére veszélyt jelentő szorongást, hallucinációkat, téveszméket az agyi folyamatok kémiájának ismeretében mindenképpen csökkenteni kell. Aztán jöhet, és jöjjön is a beszélgetés. Ezért azt gondolom, hiba lenne tagadni, hogy bizonyos betegségekre csak az időben és megfelelően megválasztott gyógyszer adhat biztos megoldást.

Lipóton a pszichoterápiát bármelyik orvos alkalmazhatta, aki hitt benne, és akinek belefért az idejébe. Az osztályon, ahol dolgoztam, szerencsére velem egyetemben mindenki szakított rá időt.

Néhányan ambulatóriumot [1] is tartottunk azoknak a betegeinknek, akiket már elbocsátottunk, de időnként szerettek volna visszajárni egy-egy beszélgetésre. Az osztályos életnek pedig része volt a nagycsoport, ahova heti néhány alkalommal összegyűlt minden beteg, nővér és orvos, és egy közel egy órás beszélgetésben mindenki elmondhatta, hogy „hol szorít a cipő”.

GE: Elektrosokkot alkalmaztak az OPNI-ban?

SZI: Igen. Persze nemcsak Liptóton sokkoltak, másutt is. Szerintem nem ördögtől való dolog az elektrosokk, csak megfelelően kell használni. Régebben ezzel sajnos sokan nagyon szabadon bántak, hallottam olyan kollegát, aki – tévesen – úgy hitte, hogy az elektrosokk arra való, hogy a beteg agyába belesüssék a téveszméket. Az elektrosokk egyébként azon a tapasztalaton alapul, hogy rájöttek, hogy az epilepsziás skizofrének roham után jobban lettek, kevesebbet szorongtak, nem voltak téveszméik, így az orvosok megpróbálták a roham mesterséges előidézését. Eleinte natúrsokkot használtak gyógyszer és altatás nélkül, de később áttértek a relaxációs elektrosokkra, ami azt jelenti, hogy a beteget elaltatják és kap egy rövid hatásidejű izomlazítót, ami szétkapcsolja az ideg és az izom közti ingerületátvitelt, hiszen a rohamnak elég csak az agyban megtörténnie, nem kell ahhoz az izomzatban is görcsölni, rángatózni. Jelenleg az elektrosokk használatát szigorú szabályokhoz kötik, a nemzetközi irányelvek szigorú szabályai az irányadóak, szerencsére nincs mód a szubjektivitásra.

Fotó: Szilágyi Gergő, 2021 @gergoszilagyi_

GE: Voltak a politikai pszichiátria jelenlétére utaló jelek az OPNI-ban? Kaptak bármiféle instrukciót arra vonatkozóan, hogy a pácienseket politikailag megfigyeljék, jelentéseket készítsenek róluk?

SZI: Sem Lipóton, sem Pomázon nem tapasztaltam ilyet. Az intézetben kezeltek nem voltak teljesen elzárva a külvilágtól, tévét nézni, rádiót hallgatni, újságot olvasni és látogatókat fogadni is lehetett. A betegek önszántukból, vagy ön- és közveszélyesség gyanúja miatt kerültek be az intézetbe, ugyanakkor a pályám kezdetén, jóval az elmetörvény megjelenése előtt (1997.évi CLIV. tv. X. fejezet) egy tanácsi határozat is elég volt ahhoz, hogy akár kényszergyógykezelés alá vegyék őket. Tanácsi határozatot szomszédok összefogása is eredményezhetett például alkoholisták esetén, és olyan is előfordult, hogy rendőrök vittek be valakit elmebetegség gyanújával, mert az utcán zavartan viselkedett (ha például téveszméket hirdetett). Ha valaki kiállt például az Oktogonra, és hangosan jövendölte a világ végét, az zavarta a „rendet”, így a rendőr, mivel hivatalból a rendet őrizte, behozta az ügyeletre. Ilyenkor az ügyeletes orvoson múlt, hogy bent tartja vagy elbocsátja az illetőt, hiszen egy téveszme még nem jelent feltétlen veszélyt a társadalomra nézve.

GE: Hogy működött a betegfelvétel és az elhelyezés?

SZI: Az ambulancia szűrőként szolgált már a pályakezdő időmben is, hiszen adott esetben, ha az orvosban nem merült fel a betegség, illetve a veszélyesség gyanúja, valamint az illető nem kért kezelést, az ügyeletesnek kötelessége volt elbocsátani. Ha viszont az orvos is betegségre vagy veszélyeztető állapotra gyanakodott, a pácienst akarata ellenére is bent tarthatta. Az orvosnak ebben az esetben 3 nap állt rendelkezésére, hogy diagnózist állítson fel, valamint rendszeres bírói szemle ellenőrizte a szabadság korlátozásának a jogosságát. A pályám elején a bírói szemle sajnos gyakran csupán formalitás volt, a kirendelt bíró 10 perc alatt átment az egész osztályon, és nem azt kérdezte meg a betegektől, hogy emelnek-e panaszt a szabadságkorlátozásuk ellen, hanem az intézetben uralkodó körülményekről érdeklődött („Elégedett-e az itt léttel?”, amire a betegek azt mondták, hogy lehetne vastagabb vaj a kenyéren, vagy több parizer kellene vacsorára), ami hatalmas megkerülése a szabadságkorlátozás kérdésének! Nagyon jó, hogy ez már így lehetetlen. Kollégáimmal tehetségünkhöz képest lázadtunk is a sematikus gyakorlat ellen, talán ezzel mi is segítettük abban, hogy tisztességes és korrekt szabályozás legyen.

GE: Ön szerint miért van olyan kevés dokumentáció és adat a politikai pszichiátria kapcsán, miközben Magyarországon ekkoriban egyértelműen a szovjet példa volt a minta?

SZI:

Ha volt is politikai pszichiátria – lehet, sőt valószínű, hogy volt valaha –, azt nyilván nem igyekeztek különösebben – hozzáférhetően – dokumentálni, így erről nyilván mi tudtuk a legkevesebbet.

1986-ban kezdtem dolgozni, ennek azonban durva, egyértelmű jelét Lipóton nem tapasztaltam. A Rákosi-korszakban inkább tartanám elképzelhetőnek, persze akkor még nem éltem.

GE: Mi a véleménye az OPNI 2007-ben történt bezárásáról, mi történt a betegekkel?

SZI: Én már ’92-ben otthagytam az intézetet, így nem volam jelen a bezárásakor. Voltak a bezárással kapcsolatban különböző szóbeszédek – mint például, hogy Lipót bolondjai Budapest utcáit járják – és összeesküvéselméletek is – hogy a szcientológusok bosszút álltak a pszichiátrián, és bezáratták Lipótot –, de valójában egy beteg sem került az utcára, minden beteget elhelyeztek másik intézményben, tehát senki nem maradt ellátás nélkül. Azt, hogy pontosan mik voltak a bezárás körülményei, a mai napig nem érti senki, és az is furcsa, hogy még pletykák sincsenek arról, hogy mi lesz a jövőben a Sárga házzal. Az épület nyilván most már nem korszerű, pszichiátriai intézetnek már nem megfelelő, pedig a megalapítása idején európai szinten is úttörőnek számított. Lipótmező Göbl Lipót, a telek eredeti tulajdonosa után kapta nevét, aki azzal a feltétellel bocsátotta a főváros rendelkezésre a telket, hogy ott kizárólag tébolyda lehet, különben a telek visszaszáll a tulajdonosra, illetve annak örökösére. Állítólag emiatt a bezárás után többen is megpróbálták magukat Göbl Lipót leszármazottjaként feltüntetni, eddig sikertelenül. Véleményem szerint, ahogy az utóbbi 14 évben sem történt vele semmi, nagy kérdés, hogy tud-e, fog-e változni valami. [2]

Jegyzetek:

[1] járóbetegeket ellátó kórházi részleg

[2] Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet helyére oktatási intézményt és kollégiumot hoznak létre, amit a 2. kerületi polgármester 2020. decemberében jelentett be a sajtónak.

Magyarország Kormánya (2020): Megújul az OPNI épülete Lipótmezőn. 2021.03.12-i megtekintés. https://kormany.hu/hirek/megujul-az-opni-epulete-lipotmezon