A palackra kutatómunkánk egy korai fázisában bukkantunk rá, amikor először ellátogattunk az MTA Pszichiátriai Művészeti Gyűjteményébe; ott pihent egy polcon a művészetterápiás alkalmak során készült festmények és rajzok között. Egy tűzvész utáni bontási munka során találtak rá a Lipót egyik falában, 1984-ben. Ekkor vélhetően ki is nyitották, ám semmilyen feljegyzés nem maradt arról, mit rejthet, ezért döntöttünk úgy, hogy a Gyűjtemény restaurátorának segítségével felfedjük a titkát.

Mit is várhatnánk egy „elmeintézet” épületébe befalazott, üzenetet rejtő palacktól? Szelídebb képzelgéseimben egy szerelmi történet töredékei jelennek meg. Lelki szemeim előtt ott dereng a Lipót ódon, boltíves, huzatos folyosóinak egy rejtett zugában egy fehér köpenyes orvosnő és a VII. férfiosztály egy pizsamás bentlakójának titkos találkozója. Máskor egy menekülés történetét idézem fel, amikor a Lipót valódi azilum szerepében jelenik meg. Látok valakit, aki maga mögött akarja hagyni múltját: rejtőzködik, esetleg kettős életet él, ezért vonul be a penziós osztályra. Egészen borzongató dolgok is eszembe jutnak, átfut rajtam a hideg; mi van, ha egy bűntett – esetleg egy gyilkosság – nyomait rejti a palack? 

A valóság azonban nem ilyen dramatikus. A palackban gyönyörű, egyforma, kerek betűkkel írt szöveget találtunk, amit a VII. férfiosztály, az úgynevezett „penziós osztály” lakói írtak 1939 nyarán. A  penziós osztály ma a „fizetős” részleget jelentené, olyan páciensek vették igénybe, akik gyógyulásukhoz jobb körülmények között szerettek volna gyógyulni, így fizettek az ellátásért. Ezen az osztályon a korabeli szanatóriumokhoz hasonló hangulat uralkodhatott. A gyöngybetűk az osztály 1939. június 22-én elfogyasztott napi menüjét és a lakók, illetve a kezelőorvosok névsorát rögzíti: „Reggeli: kávé, ebéd: burgonyaleves, borjúszegy, zöldbabfőzelék, vacsora: tarhonyás hús, savanyú paprika.” 

A lakók azt írják: „Ezen sorok az 1914.-i világégés korában készült szellőztető nyílás befalazásakor, 1939. junius hó 22.-én került e helyre.” Az első világháborút említik, talán nem is sejtették, hogy a sorok írásakor már a második világégés hajnala is elérkezett. 

A palack szimbolikusan az életerőről, az élni akarásról, és az életben maradásról szól. Az étel táplálék, ami növekedést hoz, ami kapcsolatot teremt ember és föld között. Az étel eggyé válik a testtel; bevisszük a szervezetünkbe, bennünk bomlik le, elér a legelemibb szintekig, a sejtekig – a részünkké válik. 

Másrészt ez egy aprócska „geg”, egy finom „saller” mindenkinek, aki voyeur módjára akar bepillantani a pszichiátriai intézmény mindennapjaiba. Élcelődés mesterfokon azokkal, akik a Lipóthoz kizárólagosan az őrültséget, bolondságot, hasadt lelki- és elmeállapotot, a valóságtól való távolságtartást asszociálják.

Anna Freud pszichoanalitikus szerint a pszichés feszültségek oldására nem-tudatos technikákat, úgynevezett elhárító mechanizmusokat alkalmazunk. Ilyen feszültségoldó technika például a regresszió, a lelki fejlődés egy korábbi szakaszába való visszalépés, vagy a projekció, a saját, el nem fogadható érzéseink kivetítése másokra. A pszichoanalitikusnő szerint a humor a legfejlettebb én-védő mechanizmus: a nehézségek humorba fordítása érett lelki működésről árulkodik. A Lipót VII. férfiosztályának tagjai 1939 nyarán, a készülődő második világháború előtt erről tettek tanúbizonyságot. A palackba nem sallangokkal tűzdelt életbölcsességet zártak, hanem derűt, a maga természetes egyszerűségében. Több mint nyolcvan évvel később a palack nyaka eltörött, a papír megsárgult, az üzenet azonban semmit sem veszített értékéből. A derű akkor is és ma is kapaszkodót jelent a hétköznapok sodrásában.