Grisztel Eliza

Interjú Kovai Melindával

Kovai Melinda, szociológussal és pszichológussal beszélgettünk a politikai pszichiátria [1] hazai jelenlétéről, a Politika, hatalom és tudás a Kádár-korszak pszichiátriai kórrajzain [2] címűdoktori disszertációja alapján. A dolgozat az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben vizsgált 20. század közepi kórrajzokat vette alapul.

Fotó: Szilágyi Gergő, 2021 @gergoszilagyi_

Grisztel Eliza: Miért kezdtél foglalkozni a politikai pszichiátriával, van bármilyen személyes vonatkozása a kutatásodnak?

Kovai Melinda: Engem nem igazán az általános értelemben vett politikai pszichiátria érdekelt, amit arra értünk, amikor politikai ellenzéket pszichiátriai intézetben kényszergyógykezelnek, hanem az ’50-es, ’60-as évek pszichiátriájával kezdtem foglalkozni. Hogy ezzel a témával kapcsolatba kerültem, csupán a véletlennek köszönhető, ugyanis tagja voltam egy Csabai Márta [3] által vezetett kutatócsoportnak valamikor a 2000-es évek közepén, ahol a pszichoszomatikus tünetekkel, a szomatizációs zavarral foglalkoztunk, azaz amikor a lelki problémák testi tünetekben manifesztálódnak. A főként városi nőket érintő hisztéria jelensége is a kutatás része volt, ennek történetével Borgos Anna [4] foglalkozott. Egyszer elkísértem az egyetemi klinika kórrajztárába, hogy megtekintsük századfordulós hisztéria kórrajzokat, és ott kíváncsiságból belenéztem az ötvenes, hatvanas években készült aktákba. Ez a korszak mindig is érdekelt, a pszichiátriai kórrajzok meg különösen izgalmas anyagnak tűntek.

Az volt a benyomásom, hogy ezekben az anyagokban valami meglátható a korszak „lényegéből”, hiszen a pszichiátria képes letükrözni saját korát. Ezért elhatároztam, hogy ebben a témában írom a disszertációmat.

GE: Milyen kérdésekre kerested a választ kutatásod elején?

KM: Mint a legtöbben, eleinte én is arra számítottam, hogy kutatásom során lelepleződik majd a „diktatúra” működésmódja a pszichiátriában, a „diktatúra” valamiféle működésmódja fog lelepleződni, de hamarosan rájöttem, hogy nem ettől izgalmas adatforrás a kórrajz. Ráadásul meglehetősen beszűkítő az államszocializmus négy évtizedét egyszerűen „diktatúraként” értelmezni. Semmiféle adatot nem találtam arról, hogy Magyarországon politikai nézeteik miatt szisztematikusan kerültek volna emberek pszichiátriai osztályokra. Előfordult néhány eset – amelyek nyilvánoságra kerültek a korabeli szamizdat irodalomban –, de ezek nem rendszerszerű ügyek voltak. Előfordult viszont, – és én ezekkel foglalkoztam leginkább – amikor olyanok kerültek be az intézetbe, akiknek a nézeteik vagy viselkedésük valamilyen módon normasértő volt. Azt nem mondanám, hogy politikai okokból, inkább úgy képviseltek politikai nézeteket, ami nem felelt meg a normalitás hétköznapi elvárásainak. A pszichiátriának természetéből adódó funkciója, hogy normalizáljon, azonban azt elismeri, hogy a normalitás fogalma a különböző társadalmakban eltérő lehet. Én úgy mondanám, hogy az általam vizsgált kórrajzok páciensei valamilyen alternatív igazságnak a megszállottjai lettek, és erre gyakran ráment az életük. Engem azok a kérdések foglalkoztattak, hogy mi alapján minősíthető valami téveszmének, hogyan ír át egy élettörténetet a pszichopatológia narratívája, és mi lesz ennek a következménye. A politika ideológiák éppen úgy normatívak, mint a pszichopatológia, így az érdekelt, mi történik a kettő találkozásakor. Így hát olyan eseteket kerestem, amik egyrészt jól dokumentáltak, másrészt volt egyfajta vita vagy harc a páciens és a pszichiátria között a valóságot és a betegségbelátást illetően.

GE: Hogyan fogtál hozzá a kutatáshoz, milyen források alapján írtad meg dolgozatodat, a bürokrácia és a személyiségi jogok védelme mennyire engedett betekintést a dokumentumokba?

KM: 2005 környékén mentem el Lipótmezőre, mert ott nagyobb anyag volt erről az időszakról, az ’50-es és ’60-as évekről. Az MTA Pszichológiai Kutatóintézettől kaptam kutatási engedélyt, amit az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI) igazgatója jóváhagyott. Odaadták a kulcsot a kórrajztárhoz, majd néhány évig ott böngésztem. Ez egy alagsori pincehelyiség volt, ami az évtizedek során több alkalommal beázott, leginkább egy horrorfilm helyszínéhez hasonlított, nagy belógó pókhálókkal, egér vagy patkányürülékkel. A kórlapok egy része tönkrement a nedvességtől, így egy kölcsönkapott fehér köpenyben és gumikesztyűben keresgéltem az évekre bontott, betűrendbe rendezett kartonok között. Ami érdekelt, azt lefénymásolták nekem – az érzékeny adatokat (név, születési adatok stb.) kitakarva – én pedig hazavihettem. Így ment ez addig, amíg be nem zárták Lipótmezőt.

Fotó: Szilágyi Gergő, 2021 @gergoszilagyi_

GE: A kórrajzok alapján írt esettanulmányaid a politika hatásait, az orvos-páciens kapcsolatot és a korabeli társadalmi normatívákat mutatják be. Tudnál mesélni ezekről, hogyan alakultak ezek a viszonyok, hogyan olvashatók ki a kórrajzokból az általános tendenciák?

KM: A társadalmaknak van valamilyen fokú integráltsága. Ez azt is jelenti, hogy a társadalom tagjai otthonossá tesznek maguk számára egy világot, amelyben nagyjából mindenki ugyanazt tekinti valóságosnak, igazságnak, hasonló dolgokat tart fontosnak, az állami, közösségi ünnepeken ugyanazt ünnepli stb. Az általam vizsgált korszakban ez a társas valóság többször is megkérdőjeleződött. Bizonyos témákról, amelyekről korábban konszenzus uralkodott, hirtelen egészen mást kellett gondolni – látványos példa erre a Rajk-per, ami egyébként több általam vizsgált kórrajzon fontos téma. Az ’50-es, ’60-as évek fordulója ebből a szempontból érzékeny időszak volt, felborult egy amúgy sem túl stabil morális konszenzus arról, kik a jók és kik a rosszak, ki a barát és ki az ellenség. Voltak, akiket ez valamilyen okból különösen érzékenyen érintett, talán éppen azért, mert korábban az ellenkező oldalra sorolták őket, áldozatból bűnösök lettek, vagy fordítva. Vagy üldözőből üldözöttek, vagy fordítva. Vagy éppen kibogozhatatlanul összekeveredett a bűnös/áldozat szerep, az új morális konszenzus, amely az új társas valóság alapjait képezte, nem volt összeegyeztethető a korábbival.

GE: Találkoztál olyan esetekkel, amelyekben az intézetben kezelt páciens az ellenzéki művészeti tevékenysége miatt került be?

KM: Nem tudok ilyen esetekről az OPNI-ban. Pesthidegkúton, a Goldsmith Dénes által vezetett pszichoterápiás osztályon azonban sok értelmiségi fordult meg – köztük művészek is –, akik önként vonultak el, inkább védelmet, gyógyulást keresve. A sors fintora, hogy néhány éve kiderült, Goldsmith állambiztonsági ügynökként jelentett a betegeiről és kollégáiról is, de ez nem a Szovjetunióban ismert politikai pszichiátria esete. [5]

GE: Később a Lélektan és politika című monográfiádban a Rákosi-kor pszichiátriáját is tanulmányoztad. A Kádár-korszakkal egybevetve milyen különbségeket láthatunk a két időszak között a pszichiátria és a hatalom kapcsolatát tekintve?

KM: Az általam vizsgált esetek nagyon sokat elmondanak arról, hogy egy adott korszakban hogyan működtek a hétköznapi normák. A Rákosi-korszakban minden területen át kellett venni a szovjet mintákat. Ennek része volt a tudományok, de általában véve a közösségi életnek egyfajta ritualizáltsága – gondolj a kötelező ritmikus vastapsra bizonyos politikai frázisok után, a vezérek arcképét ábrázoló díszletekre stb. Minden szakterületnek megvolt a maga kis „Sztálinja”, tehát egy olyan szimbolikus figura, akit etalonnak, vezérnek tekintettek. A pszichiátria esetében ez az ikonikus figura Pavlov volt, aki ekkor már rég nem élt. Tiszteletére rituális ülésszakokat rendeztek, ami egyúttal alkalmassá vált a szakma belső harcainak lejátszására. A magyarországi orvosi, pszichiátriai szakma azonban nagyobb autonómiával rendelkezett, mint a Szovjetunióban, bár bizonyos irányzatokat, mint például a pszichoanalízist kifejezetten üldözték. Azért általánosságban véve elmondható, hogy a magyarországi sztálinizmus néhány évében a pszichiátria viszonylag autonóm terület maradt, a kötelező pavlovista mantra felmondásán túl nem kellett más politikai-ideológiai elvárásoknak megfelelni. A Kádár-korszakban viszont inkább az aktuális egészségpolitikától függött a pszichiátria helyzete – ami most is így van. A korábban üldözött, vagy „gyanúsnak” minősülő pszichoterápia is a megtűrt kategóriába került. Egyes kórházakban a szakemberek informális, félig-meddig baráti közösségekbe szerveződve tanulták és alkalmazták a nyugati pszichoterápiás módszereket, mint például a csoportterápiát vagy a pszichodrámát. [6] Ezeknek a köröknek persze volt némi underground, ellenzéki színezete.

A pszichiátriai problémái éppen ugyanazok voltak, mint most: alulfinanszírozott, nincs elég ápoló, orvos, mostohák a körülmények. Bizonyos szempontból jobb is volt a helyzet: a nyolcvanas évek közepén 15 közfinanszírozott pszichoterápiás kórházi osztály működött Budapesten, jelenleg csupán 3.

GE: Tehát, bár a magyar pszichiátria sok mindenben követte a Szovjetuniót, ott mégis sokkal jellemzőbb volt a pszichiátria intézményeinek politikai eszközzé tétele, vagy legalábbis a források száma jelentősen több. Mit jelentett pontosan a szovjet politikai pszichiátria?

KM: A szovjeteknél nem Sztálin, hanem Hruscsov uralma alatt indult be a politikai pszichiátria, mert akkor már nem lehetett nyilvános koncepciós pereket csinálni, az nem működött, hogy valakit ideológiai különbségek miatt börtönbe zárjanak. Elindult egy disszidálási hullám az értelmiségiek körében, amit a hidegháborús helyzetben nem tartott szerencsésnek a szovjet pártvezetés. Féltek attól, hogy a nyugatra szökött ellenzékiek rossz hírét keltik a Szovjetuniónak. Hogy ezt megakadályozzák, a bíróság és a pszichiátria szisztematikus együttműködésbe kezdett. Ekkor hozták létre a Szerbszkij Intézetet, hogy a bebörtönzés helyett a bíróságról pszichiátriára küldhessék a disszidálni vágyó és a nézeteiket publikusan hangoztató ellenzéket. Az ún. „lappangó skizofréniaként” diagnosztizált „betegséggel” kezelték őket. Ebben az intézetben a hatalomhoz lojális orvosok dolgoztak, akik végrehajtották a párt és a bíróság utasításait. A szovjet pszichiáter szakma nagy része állítólag nem tudott erről – amit el is tudok képzelni – vagy csak nem mert tudomást venni róla. A ’80-as években a Szovjetunióból Nyugatra menekült disszidensek leleplező írásokat jelentettek meg a Szerbszkij Klinikáról, [7] ami nagy visszhangot vert a korszak nyugati emberjogi diskurzusaiban – egyébként Magyarországon is.

GE: Milyen nem várt eredményekkel szembesültél kutatásod során?

KM: A kórrajzokról szóló disszertáció megírása előtt naivabb, ideologikusabb elképzeléseim voltak a korszakról. Ez a kutatás megtanított arra, hogy semmi sem fekete vagy fehér, a pszichiátria bonyolult, rétegzett jelenség. Éppen úgy, ahogyan az államszocializmus időszaka is.

GE: Tanulmányaid publikálását követően folytattad a kutatást?

KM: Az őrülettel sokáig foglalkozni számomra nagyon nyomasztó és megterhelő volt. A pszichoterápia története egy jóval könnyebb kutatási terep, részben jelenleg is ezzel foglalkozom: egy fiatal pszichológusokból álló kutatócsoporttal a rendszerváltás időszakát tanulmányozzuk. Mostanában az érdekel, milyen körülmények között szolidárisak egymással az emberek, melyek azok a helyzetek, amikor kreatív megoldások születnek egy problémára, vagy újszerűen lehet látni a dolgokat.

Jegyzetek:

[1] „A mából visszatekintve a politikai pszichiátria két fő hatását különböztethetjük meg Magyarországon. Először is, beszélhetünk a politikai pszichiátria közvetlen hatásáról, mely magában foglalja az érintett személyek közvetlen elszigetelését, megkínzását, hitelétől való megfosztását és stigmatizálását...Másrészt bizonyára voltak a politikai pszichiátriának közvetett hatásai is, melyek a szélesebb tömegekre irányultak. Ez a hatás a megfélemlítés lehetett, mely hallomás útján terjedhetett, és arra vonatkozott, hogy bizonyos körülmények közt elmegyógyintézetbe vihetik azokat az embereket, akik nyíltan ellenálltak a fő politikai ideológiának.”

Bodor Péter, Nyitrai-Sükösd Anikó (2009): Politikai pszichiátria. Létezett-e Magyarországon az államszocializmus időszakában? Élet és Irodalom, 53. 30. sz. 2021.03.12-i megtekintés, Élet és Irodalom [on-line] https://www.es.hu/cikk/2009-07-27/bodor-peter8211nyitrai-sukosd-aniko/politikai-pszichiatria-.html

[2] Kovai Melinda (2010): Politika, hatalom és tudás a Kádár-korszak pszichiátriai kórrajzain. Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Pszichológia Doktori Iskola Elméleti pszichoanalízis PhD Program, Budapest

[3] Dr. Csabai Márta pszichológus a pszichoszomatikus jelenségekkel, azok pszichológiai és szociálpszichológiai vonatkozásaival foglalkozik.

[4] Borgos Anna pszichológus és nőtörténész a nemi kisebbség kérdéseivel foglalkozik, legfőképp a huszadik század eleji értelmiségi, irodalomhoz vagy pszichoanalízishez kapcsolódó nők vizsgálatán keresztül.

[5] “Hatos karton. Családi neve: Dr. Goldsmith. Utóneve: Dénes. Osztályozása: informátor. Beszervezés alapja: hazafias. Foglalkoztatás vonala: kémelhárítás, tudományos, kulturális. Fedőneve: Hegyi.”

Dér András, Muhi Klára (rendezők, 2018): A szabadság bolond körei (dokumentumfilm). Inforg - M&M Film, Budapest.

[6] ld.: Martincsák Kata: Az én határainak kitágítása és a tükörfunkció szerepe a művészetterápiás eljárásokban

[7] T. Nekipelov Viktor (1980): Institute of Fools: Notes from the Serbsky. Farrar, Straus and Giroux, New York.